Nagy Endre, Erdély egyik legkiválóbb gazdasági szakembere, az erdélyi magyar szakoktatás jeles építője, szakiskolák alapítója, szervezője gazdasági szaklapok munkatársa, szerkesztője élettörténetének leírásával ajándékozta meg családunkat, és ezúttal az olvasót.
Hálát adok Istennek, hogy ismerhettem őt és most alkalmam nyílott a könyv kiadására. „A mi családunk eddig … lelkeket épített…de nincs 20 emeletes lélek, amelyben lakni lehet” - írta Endre bácsi, nagyapai nagybátyám több, mint fél évszázada Nagy Laci unokatestvéremnek, aki akkoriban készült építészmérnöki pályára. Az építés – lelki és anyagi értelemben – az én életem részévé is vált (kollégium, egyházi munka). Mindezt azoknak a gyökereknek köszönhetem, amelyek a mai napig táplálnak és összetartanak bennünket, határon túliakat és anyaországiakat, magyarokat.
Nagy Margit
Nagy Endre „Így éltem és ezt láttam” című műve a magyar önéletrajz- és emlékirat-irodalom hagyományait követi, amikor is az író a múltjáról beszél, emlékezik. Az emlék, az emlékezet fontos szerepet játszik az eltelt évek felidézésében. A visszapillantó tekintet többnyire félévszázados, vagy ennél nagyobb távlatot fog át. Az önéletrajz, az emlékirat idős emberek műfaja. Nagy Endre 74 éves korában, túl élete legfontosabb szakaszain fogott hozzá műve megírásához, és 1953-ig folyamatosan írta. Betegsége miatt azonban nem tudta befejezni. Önéletírásából megtudjuk, hogy milyen belső és külső tényezők formálták lelkületét, későbbi építő, nevelő és tudományos törekvéseit. Higgadtan, indulatok nélkül, őszintén, tárgyilagos szemlélettel ábrázolja magát, cselekedeteit, a közösséghez való viszonyát és korának azokat az eseményeit, amelyek szerepet játszottak személyisége formálásában. Az őszinteséget az önéletrajz központi problémájaként szokták kezelni. De érzelmeinek is hangot ad, előadásmódja közvetlen, szemléletes, gördülékeny, sokszor derűs, humoros. Önéletrajzi munkájával az emberi élet értelmét és lényegét kívánta megragadni.
Nála nincs vádaskodás, de van vitatkozás, felháborodás, és megdöbbenés. Ugyanakkor elfogadás, megbékélés és belenyugvás is árad soraiból, amelyhez mély hite, humora és jósága segítették és vezették.
Írását 10 időrendi egységre tervezte, azonban az utolsót, a tízediket már nem tudta megírni. A hiányzó részt (1953-tól haláláig) unokája, Kovács László pótolta.
Halála után a kézirat leánya, Kovács Árpádné Nagy Eszter tulajdonába került, majd az unokái Kovács László és Kovács Enikő örökölték.
Nagy Géza, a kolozsvári egyetem egykori tanára (a szerző unokaöccse) a kézirat elolvasása után a következőket írta a szerző családjának, főként unokáinak: „Dr. Nagy Endre emlékirata páratlanul értékes önéletrajz és korrajz. Nagyon ügyeljetek rá!” Az 1970-es évek végén az értékes kéziratot legépelték Kolozsváron és Székelyudvarhelyen, de kiadására nem kerülhetett sor.
Később, 2005 nyarán Nagy Zsuzsanna, budapesti tanárnő számítógépbe vitte az anyagot, és elküldte a család több tagjának, akik szívesen és nagy élvezettel olvasták. De kiadása továbbra is csak vágy maradt.
Végül 2010 tavaszán Nagy Margit, újvidéki tanárnő, újságíró elhatározta, hogy magán kiadásban megjelenteti Nagy Endre önéletírását. Ehhez a nemes szándékhoz csatlakozott Nagy László, Régensburban élő építészmérnök. Így a könyv kiadása kettőjük vállalkozása, akik nem sajnálták az ezzel járó szellemi és anyagi erőfeszítéseket. Odaadó törődésükkel és gondosságukkal lehetővé tették, hogy ez a munka ismertté váljon.
Egy könyv sorsa a megírás első pillanataival kezdődik, és fordulóponthoz érkezik, amikor túljutva a kiadás nehézségein – találkozik az olvasóval. Közel 60 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ez a találkozás most létrejöjjön a kiadók jóvoltából.
Bellághné Nagy Rózsa
Feltámadnak az iskolák
… 1945. január első napjaiban értesültünk a rendeletről: Meg kell nyitni az összes iskolát. Bejárom az öreg kastélyt. Romokban a bútorok. A törmelék és szemét derékig ér, közte beszáradt emberi ürülék és egerek, a falakon penész és salétromvirágzás. Az iskolánkat ezek dacára sem hagyhatom. Ha most meg nem nyitjuk, soha többé nem lesz magyar gazdasági iskola Csombordon. Bemegyek Enyedre, Elekes még Tîrgu-Jiu-ban, helyettese az inspektor professzorhoz utasít.
- Mi-i-i? Mit mondasz? Meg akarod nyitni az iskolát? Hol, mivel, kivel? Mi nem adhatunk hozzá semmit. Nincs pénzünk.
- Pénz nem kell. Adjatok némi tűzifát. Erdőink megvannak.
- Meg, de letiltva. Most mennyi fátok van?
- Két szekér ágfa.(…)
- Értsd meg, semmit sem adhatunk, semmi vad terved nem támogatjuk.
- Az iskola mégis meg fog nyílni. Akarom!
- Enyed gúnykacajjal tárgyalta: Nagy Endre iskolát nyit... akaratból.
- Lajos Juliska, a titkárnőnk, ott élt özvegy édesanyjával a Kollégium szomszédságában. Elmentem hozzá. Semmit sem titkolva, ismertettem a helyzetet.
- Holnap ott vagyok – válaszolta.
- A hideg ma 20 fok, és a szobák fűtetlenek.
- Ha igazgató úr kibírja, bírom én is.
- Lovunk nincs, gyalog járunk.
- Tudom.
(…) Demeter bácsi lebontja a még ép kerítéseket. Priccsek, asztalok készülnek belőlük. Juliska már egész kis irattárat, könyvtárat kapart össze a szemétből. Elindulunk Enyeden nagy edényeket, főzőüstöket kölcsönözni. Ő egyik, én a másik utcát járom, és sohasem hiába. Tanerőket szedek össze 60 éven felüli nyugdíjasokból. Fizetés nincs, és mégis jönnek. Nem számít a tél, a hideg, ki- és begyalogolásuk 7 km összesen. Vállalják. A pusztakamarási Szász Ferenc ott hagyja 3 hónapra birtokát, családját, eljön tanítani. Fekete György Hangya-tisztviselő (magyar takarékszövetkezet) szabadságot kér, és beáll internátusi felügyelőnek. Ez még csupa ígéret, és mégis szentírás.
(…) Január 20.-án délre elérjük a megengedett legmagasabb létszámot, 60-an iratkoztak be.
(Részlet a könyvből)
A könyv az újvidéki Danielprint Nyomdában készült 2010 december 20-án.
A fedőlap és borító Koliger Endre munkája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése