Amikor már leírni sem vágyom a gondolataimat, bezárul minden kifelé vezető kapu, amikor nem fáj és nem bánt már semmi… Ebben éltem az utóbbi hetekben. Belenyugodtam minden változhatatlanba. És ez nem fájt. Csodálkoztam magamon és jólesett.
Nem sikerül kihelyezett tagozatot nyitni, minden ellene szól. Az Magyar Nemzeti Tanács nem ad ajánló levelet az újvidéki, óvodai anyanyelvápolási óráinkhoz. Ezt le is merték írni. A VMSZ megalakított Nagybecskereken egy újabb pedagógus egyesületet - ez sem érdekelt. Az elnök felesége szerb, gyermekei szerb iskolába járnak. Túl sokszor éltem már a át hasonló, kapkodó működésük szemlélését, következményeit. Mintha állandó hajszában lennének az önbizonyítási versenyben, a semmi habosításában, a mindent magamnak jelszó jegyében. Már régen nem haragszom rájuk, inkább sajnálom őket, mert sok lényeges dologra még nem jöttek rá.
A munkámat végeztem, jártam Budiszavára bibliaórát tartani. Március 2-án több mint egy óra alatt értem ki. 30-40 km/órás sebességgel lehetett menni, hatalmas hó hullott, dugó volt, araszoltunk. Végül, amikor megérkeztem, csak Márta volt ott, Ilonka néni nem mert elindulni, nehogy elessen, Eszti nem jött. Elbeszélgettünk, aztán hazajöttem.
Nem tudok templomba járni a legutóbbi közgyűlés óta. Korrumpált, szolgálati jogától megfosztott lelkészünk egy hasonló helyzetben lévő, magyarországi lelkészt is meghívott. Lelkészünknek ki kellene költöznie a parókiáról, de nem teszi. Pereskednek. A közgyűlés törvénytelen volt, de a legfájóbb, hogy istentelen is. Mindenki Istenre hivatkozva állította a maga igazát, vitatkoztak, így eljöttem. Azóta nincs lelkierőm templomba menni.
. Végre süt a nap. Talán én is visszatérek a régi önmagamba.
