Margittai Gábor:
Román áfium ellen
Elvesztegetett magyarság
A dél-erdélyi, a szibériai é a romániai fogság krónikája
Elveszítjük Erdélyt, ha rosszul üt ki számunkra a háború, és ha győzünk, elévsz egész Magyarország.
Nagy Endre: Így éltem és ezt láttam...
Kárpát-medencei egzotikum, hogy nálunk nemcsak történetírást, szociográfiát és
egyéb társadalomtudományokat, de még a mezőgazda
ságot és a gazdászoktatást is megfertőzi a kisebbségi lét nyomorúsága. Nemrégiben egy olyan férfi kézirata bukkant elő hatvan esztendő feledéséből, akinek életútja nem csupán erről tanúskodik, de a huszadik századi dél-erdélyi magyarság minden kataklizmájáról is. Ha képesek vagyunk elvonatkoztatni az önéletírások kényszerű műfaji koloncaitól, a tódítástól, a hősködéstől és az egocentrizmustól, a
z erdélyi Nagy Endre memoárja (Így éltem és ezt láttam... - A szibériai hadif
ogoly és erdélyi iskolaalapító életútja) az első betűjével magába szippant, és fogva tart az utolsó leütésig. A két jel között ugyanis olyan korokat és tereket örökít meg a szerző, amelyekről talán mindnyájunknak van valamilyen halvány segédfogalma, sőt az önhittebbek egész világképeket alapoznak fél-tudásukra - valójában személyes emlékeknek és e korok elszenvedőinek kell megszólalniuk, hogy mi, az utókor, ráébredjünk tudatlanságunkra. S hogy megtesüljék, amit ilyen-olyan ideológiai töltetű történelemkönyvek igyekeznek a szánkba rágni. Bár a kiadvány több mint egy éve jelent meg Újvidéken - a szerző utódainak és rokonságának nemes cs
aládi vállalkozásaként-, e sorok írója szégyenszemre csak nemrégiben, a tavaly késő ő
szi nagyenyedi magyar bálon bukkant rá. A jó sors és a szervezők figyelmessége ugyanis egy asztalhoz ültette a kötet bábáival, Nagy Margit újvidéki tanárnővel és Bellághné Nagy Rózsával, akik a Németországban élő Nagy Lászlóval anyagi és szerkesztői áldozatot vállaltak, hogy napvilágra kerülhessen a hatvan éve kallódó kézirat. Amelyről a szerző unokaöccse, egy kolozsvári egyetemi tanár csupán ennyit mondott: "Dr. Nagy Endre emlékirata páratlanul értékes önéletrajz és korrajz. Nagyon ügyeljetek rá!"
Hogy mi adja e csaknem félezer oldal páratlan értékét? Leginkább a szerző, a romániai
magyar gazdászoktatás megalapozója, aki a maga szellemi talpraesettségével és gyakorlatias tudásszomjával őstípusa az erdélyi értelmiséginek. Megkopott eleganciájú kolozsvári polgárlak
ásokban, évszázados fasorú parkokban és ódon paplakokban bukkanhatunk még utolsó példányaira: arányérzék, tárgyilagosság, emlékezetében hordott többnemzedéknyi könyvtár, patriotizmus, melynek értelme a szülőföldszeretet, azaz a meghamisíthatatlan lokálpatriotizmus, lenyűgöző kapcsolat a szellemi ősökkel és a környező valóság birtokbavétele - a közösségért önfeláldozásig felelősséget érző erdélyi intelligencia alapvonásai.
Nagy Endre könyvének másik értéke az ív, mely 1883-tól 1954-ig csupán egy élet 71 esztendejét, valójában befogadhatatlanul hosszú és fájdalmas dinamikájú kort fog össze. Ez az az időszak, amelynek hajnalán léghajókkal igyekeztek meghódítani az eget, alkonyán pedig pályára áll az első szovjet műhold, és interkontinentális ballasztikus rakéták irányulnak a hidegháborúban álló országokra. A XIX: század végén születik meg a Nyugat folyóirat első nemzedéke, amely kötészeti és prózai forradalmá
val - sajnos - nagy sikerrel söpri ki a magyar szellemi életből a XIX. századot. A magyarok (közép-európaiak) történelmében ekkortájt minden kifordul önmagából, fölszívódik, elpusztul vagy önnön karikatúrájává válik; s a technika, gazdaság, közlekedés, államforma olyan felfoghatatlan ütemben változik, hogy e váltások és törések értelmét csak a szemtanúk adhatják át. Ahogy például a hanyatló Kárpát-medence, a szórványosodó Dél-Erdély vagy a szibériai magyar hadifogolylét krónikása, Nagy Endre.
E korszak memoárirodalma éppen ezért felbecsülhetetlen értékű, különösen, ha "történelemcsináló", történelmünkből-közgondolkodásunkból mégis kihullott vidékről van szó, mint amilyen Dél-Er
dély is. elég csak Nagyenyedet, Vajdahunyadot, Gyulafehérvárt, Dévát, Kenyérmezőt vagy a Hunyadiakat, Bod Pétert, Faţia Negrát, a gazdag művelődéstörténetet és kertészeti műveltséget említenünk, hogy átérezhető legy
en az a veszteség, mely e tájak magyarságának évszázados felőrlődésével, épített örökségének felprédálásával érte kultúránkat. Arról a térségről van szó, amely ráadásul sosem került vissza Magyarországhoz, a második világháború alatt sem, így magyarjainak nem sok esély adatott meg az asszimiláció fékezésére és a kisebbségi közösségeket ért megtorlások elhárítására.
"Nem történelmet írok, komoly kútfők nyomán, csak hangulatképeket embe
rekről, nemzetekről" - fogalmazza meg szerénykedő alapállását Nagy Endre. Valóban: a hanyatló Monarchiától az első világháborús hadifogságon át a kisebbségi iskolaépítés gyötrelmeiig eljutó emlékirat naplóbejegyzések, kis novellák, anekdoták lajstroma, ahogy az emlékek fölötlenek, néha túlsó bőbeszédűséggel, egymásra gereblyézve, sokszor keményebb szerkesztői fegyelmet igényelve. Mégis: kitűnő tollú, rendkívüli megfigyelőképességű és kalandregény-folyamot megtöltő életpályájú szerzőről van szó, akinek sorsába valósággal belepr
éselődött a huszadik századi Erdély sorsa. És aki minden követ megmozgatott, hogy elébe mehessen végzetének. Pályájának története igazi Kárpát-medencei tanmese felelőtlenségről és gyűlölködésről - érdemes tehát hosszabban idézni.
"A magyar mindig győz"
Nem lehet eléggé neheztelni a századforduló nemzedékeire naivitásukért, önhittségükért és vakságukért; mégis szerethető az ostobaságuk, amellyel több ezer évre berendezkedtek a Kárpát-medencében, és amelyet javarészt a XIX: század romantikája működtetett. Az 1950-es évekből visszatekintve persze Nagy Endre is kellően kritikus e századfordulóval, kitűnően adja vissza a nyomasztó korhangulatot a lábadozó román nemzetiséggel és a mindezt kísérő magyar nemtörődömséggel. Amikor az irodalm
i ideál Petőfi Sándor, a valóságideál meg Jókai, akinek hatása mindent maga alá gyűr, amikor mindenki isteni igazságként hisz a "Kárpátok sérthetetlen természetességében". És a Szék
elyföldön születetteknek - a Maros mentén napvilágot látott szerzőnek is - "alig volt fogalmuk a nemzetiségekről, s valamennyien úgy véltük, hogy a magyar dicsőség páratlan és legyőzhetetlen. A kultúr- s ezzel hatalmi fölényünket meg nem ingathatja semmi." Úgy árad ez a gondtalan és gondatlan XIX.: századisá
g Nagy Endre könyvéből, mely egészen az első világháború lövészárkaiig kitartott, hogy az ember megrészegedik tőle: hirtelen otthon leszünk a Monarchia soknépű, sokszemélyiségű, hihetetlenül fellendülő, mégis rogyadozó birodalmában, és felmenőink szemével láttuk, az ő több nyelven megszólaló mondataikkal érintkezünk Közép-Európa utolsó békeidejében.
Meglehet, ez az idill Dél-Erdélyben sosem lehetett háborítatlan - amint ezekben a v
ármegyékben az 1848-49-es forradalom sem a szabadság hősi harca volt, hanem a maradék magyarság kiirtásának soha vissza nem térő alkalma. A konok kutyfalvi nagyesperes fiának gyermekkori tapasztalata, hogy a helyi magyarokkal évtizedek óta küzdenie kell édesapjának, mert egymás között is románul beszéltek. Akkor még
minden külső kényszer nélkül, merő kényelemből. Egy környékbeli román nagygazda pedig fölvásárolta a Szentgáliak kastélyát - lakóit a román felkelők pusztították ki a szabadságharc alatt - , és szándékosan hagyta romjaiban. "Hadd lássa mindenki, hogy pusztul a magyar nemes." Mindössze három román család lakott Kutyfalván, mégis fatemplomuk volt a temetőben. "Így gondoskodtak ők híveikről akkor (
1850-1900), amikor a református és római katolikus községes százai váltak románokká a pap- és tanítóhiány miatt. Szédületes fejlődés képe tárul fel, ha a gyermekkorombeli románságot hasonlítom össze. Az akkori román paraszt mind bocskorban járt, a vállára lógó, zsírtól vagy olajtól fényes hajat viselt. [...] Nyolcvan százalékban analfabéta volt. Lakásában együtt találtuk juhaival vagy kecskéjével. A [...] papok már akkor szemük közé vágták a vitatkozó magyaroknak: »A román ép nagy jövő előtt áll!«" A románság felekezeti iskoláiban az államnyelv, azaz a magyar sem volt kötelező!
S amikor az ifjú Nagy Endre munkába áll a Felvidéken a lévai nagybirtok uradalmi se
gédtisztjeként, a Király-hágón átlépve az erdélyinél is csüggesztőbb viszonyokat talál a századforduló Magyar Királyságában. Ez a gőg hazája, írja, ahol "olyan hangnemben érintkezett velünk egy községi jegyző, patikus, bírósági írnok stb., ahogy Erdélyben nem beszélt a főispán sem a megyei hajdúval." Ezzel az úrhatnám világgal találkozik a két háború közötti megcsonkított Magyarországon is, többek között a szegedi egyetemen, a méltóságos és tekintetes urak rangkóros és neobarokk birodalmában - a hajdani bármegyei nagyhatalom nyomorúságos maradékaként, erdélyi fül számára mindennél fülsértőbb disszonanciával.
Különös pikareszk Nagy Endre önéletírásának "monarchiás" fele: akárhová lép a szerző, mindenütt a birodalom megingásának vészjósló jeleire bukkan. A Felvidéken a "jókedvű és jóindulatú" szlovákok mondják neheztelés nélkül, hogy "huncut volt árpád, a völgybe telepítette a népét, s a szegény tótokat elkergette a hegyek közé". Ez ma a szlovák történetírás egyik betonkemény alaptézise, kifinomultabb megfogalmazásban persze. Bécsben a közös hadseregbe terelt, ám gyökeresen ellentétes kulturális érdekű népek
együttlétének, magának a világtörténelem legvéresebb háborújára készülődő hadseregnek az abszurditására vetül fény (mellesleg a kötet legjobb anekdotagyűjteményében.) Nem beszélve arról a XIX. századi alapállásról, amely virágcsokrokba borítva, ujjongva meneteltette Magyarország ifjúságát a hadi tömegsírokba: "Olyanformán képzelte Édesapám a háborúkat, hogy az ember él, dolgozik nyugodtan, amíg jön a veszedelem. Akkor puskát, kardot ragad, verekszik vitézül, és - mert magyar - győz, mindig győz. Ezt a képet alakította ki bennünk 1848 történelme."
Nagy Endre az első világháború katonájaként, levelezőlap Szibériából
Negyvennyolc szellemében hogyan lehettek magyarok és osztrákok fegyvertársak? bécsi önkéntesként, magyarul már nem beszélő magyar és kitűnő magyarságú "labanc" tisztek védőszárnya alatt Nagy Endre így látja a Monarchia haderejét:
"Hadnagyunk egyszer versenyfutást rendezett az önkénteseknek, a döntőbe csak h
árom magyar jutott be, azok is lemaradtak.
«Na, híres magyarok, mit szóltok ehhez? - kérdezte Luxbacher.
- Ez természetes - felelte dr. Barthos, aki első tanuló volt -, hiszen ezer év óta mindig az osztrák futott elöl, s mi utána.»
Másik k. u. k. anekdota, mely svejki magasságokba lendít:
"Nem esküszöm az igazságára, de ezen mulatott akkor Bécs. A tábornok sorra járta az őrségeket. A Schmelz egyik szélén, teljesen puszta helyen állt egy őrszem.
- Mit őrzöl itt?
- Ich melde gehorsamst [alázatosan jelentem], nem tudom.
- Hol a parancsnokod?
- Amott a kaszárnyában.
- Hadnagy úr, mit őriz a 73-as őrszem?
- Hát... hát... izé... Nem tudom.
- Das ist ein Skandal [ez botrány]!
A tábornok előszedeti az összes utasítást. Nin
cs bennük, mit őriz az őrszem. Végül a hadsereg történelmi osztályához fordul. Két hét múlva jön a válasz: «A Schmelzen sétált át egyszer Mária Terézia. Meglátott egy virágzó vadrózsabokrot. Gyönyörködve szemlélte, s elrendelte őrzését. Ez 1770-ben történt. A Schmelzen azóta paloták százai emelkedtek. Alig van meg a tizedrésze a régi szabad térnek. A rózsabokor rég kipusztult, de az őr most is ott áll, 1906-ban.» Ma is ott állna, ha nincs az a bizonyos General von Tag."
E sokmúltú, sokösztönű hadseregben, amely olyan birodalmi álom megvédésére készülődött, amelyet jóformán minden alávetett népcsoport rémálomként élt meg, Nagy Endre megörökíti a román bakáknak kijáró kirívóan durva bánásmódot is. A csicskáztatás, a megfélemlítés, a megalázás alanyi jogon járt neki.
Az erdélyi Désen ugyanez a tapasztalat, csak ott a vármegyei hivatalnok
ok packáznak a magyarul nem beszélő román parasztokkal. Miközben a magyar községek gőzerővel románosodnak el, és a magyar nagybirtokosok kizárólag román alkalmazottakat hajlandók fölvenni - ahogy például az író Wass Albert nagyapja, Wass Béla főispán is... Aki román meg magyarosodni kíván, abból a pökhendi urak a legádázabb magyarfalót vadítják: "A Vaida-Voevod család elindult a magyarosodás útján. [...] Dénes tagja lesz a megyegyűlésnek, 
(vagyon jog). Örömében díszmagyar ruhát csináltat, s abban megy el a gyűlésre. Két mágnás mosolyogva nézi. Egyik így szól »félhangosan«:
- Nézd az oláhot! Azt hiszi, hogy a ruha már magyarrá tette.
Vaidát elönti a méreg. Nem szól, hazamegy rögtön. A kenyérsütő kemence éppen be van fűtve. Leveti, bedobja a ruháját, csizmáját. Elbocsátja a magyar nevelőt és cselédséget [...], minden megürült helyet regáti emberekkel tölt be." Fia, Vaida-Voevod Sándor később miniszterelnökként így nyilatkozik: "A szászokat megesszük, a magyarokat kiszekírozzuk." Majd megalkotta a "numerus valachicus" törvényt, amely kötelezte a magánvállalatokat is, hogy román munkást alkalmazzanak - ezzel erdélyi magyarok tízezreit téve földönfutóvá. Így lehetett kevésbé szerethető ostobaságra és gőgre országot építeni.
"Addig győztünk, míg belepusztultunk"
Történelmi közhely, hogy a Monarchiát nemzetiségi ellentétei s
em tették fenntarthatóvá, ám mindezt egy szemtanú személyes - így szükségképpen elfogult és jó néhány évtized távlatából bizonyára kompenzáló - emlékeiben átélni egyedülálló élmény. Ha másról nem szólna Nagy Endre memoárja, már csak ezért a történelmi tapasztalatért érdemes elolvasni. Csakhogy szól, méghozzá az első világháborútól kezdve másról sem, mint törések, katasztrófák megállíthatatlan sorozatáról - a magyarság elvesztegetett huszadik századáról.
Az ezred, amellyel az emlékíró a galíciai frontra vonul 1914-ben, kilencven százalékban román ajkú. "A magyar állam épülete többféle kőből és téglából áll. Nem utolsó ezek közül a román nemzet, mely sziklaszilárdan áll az ezeréves épület falában, és elszántan védi azt!" - hangzik egy dési román ügyvéd mozgósító beszéde a háború kitörésekor. "Erdélyiek! Eddigi hazátok Nagy-Románia
egyik tartományává lett. Itt megalakult a román légió. Aki belép, és hűségesküt tesz, hazavisszük. A többit átadjuk sorsának" - ezt pedig hat esztendővel később, a szibériai hadifogságban mondja egy toborzó tiszt az összegyűlt magyaroknak. Ami e két beszéd között és a hat esztendő alatt lezajlott, olyan vákuumot teremtett, amely magába rántotta és összeroppantotta mindazt, amit Erdélynek hívunk.
Nagy Endre könyvének tetemes részét adja a szibériai fogság leírá
sa, amelynek során a táborba zárt tizennyolcezer k. u. k. katona fele odaveszett, és amely cári orosz, bolsevik, cseh, amerikai, japán és angol fennhatóság alatt telt, míg kalandos tengeri úton haza nem érkezhettek a túlélők. E fogság legfőbb tapasztalata, hogy aki munkát talált, és elfoglalta magát, nagyobb esélye volt a túlélésre, mint a tengődőknek. ("Az első halottak legnagyobb százaléka pincér, muzsikus cigány, alkoholisták és más, éjjeli foglalkozást űző emberek [...], elhullott nagy része a lustáknak, búsongóknak, ételekben válogatósoknak, tétleneknek.")
Nagynak ideig-óráig sikerül "szakmájában maradni": a nikolszk-usszurijszki mezőgazdasági múzeumba került növénykórtani kutatónak. De volt segédmunkás építkezéseken,és á
télte a bolsevik forradalom minden zűrzavarát, amikor a településsel együtt a fogolytábor is számtalanszor cserélt gazdát - miközben otthonról egyre aggasztóbb hírek érkeztek a románok erdélyi kegyetlenkedéseiről. Lassan az utolsó halottat is elszállították az európai harcterekről, amikor végre leindulhattak haza a magyarok, akik közül - kétezer főből - mindössze huszonhatan jelentkeztek a román légióba, azok is a szórványmagyarságból. Az erdélyiek nagy része a megcsonkított Magyarországra készült, nem kért a román sovinizmusból. Nagy Endrét azonban hiába csábították jó állásígérettel, hajthatatlan: "Magyarországon két forradalom szántott végig. Ott harcban áll magyar a magyarral. Ha elfojtva is, p
arázslik a gyűlölet, melyet még magasabbra szít a szegénység. Százezrekre rúg a menekültek száma. [...] Meguntam az alamizsnát. Nem akarok ott lenni, ahol gyűlöli a magyar a magyart. [...] tudom, mit neveznek nálatok jöttment embernek. Inkább béres leszek Erdélyben, mint hogy ezt a sorsot vállaljam."
A szerző felvétele
Dél-erdélyi Csombord. Népi színezet.
Triesztben nem marad más teendője a szülőföldjéhez hű erdélyiek maroknyi csoportjának, mint megkövülten végignézni, ahogy a "magyarországi" foglyokat a trikolórral feldíszített vonat személyzete tejben-vajban füröszti, nekik egyetlen falatot sem hajítva; majd szépen hazaszállítja a trianoni határok közé, Nagy Endrééket sorsukra hagyva a kikötői szemétdombok között. A friss "Romániába" evickélve pedig várfogság, motozás, bizalmatlanság az osztályrészük - ami jól érzékelteti a kisebbségbe jutott magyarság elkövetkező, sem itt, sem ott karrierjét. szétroncsolt ország, az intézmények viharos balkanizálódása, nyomor és élősködés, a magyar világi és egyházi birtokok kisajátítása, a magyar anyanyelvű oktatás leépítése - ezt láthatják az Erdélybe hazatérő hadifoglyok. Ahogy Nagy Endre fogalmaz: az országrész és a román anyaország lakossága azonnal "megsemmisítőnek tervezett rohammal indult az ezeréves kultúra, a kilencszáz éves római katolikus, a négyszáz éves református, a lutheránus és unitárius egyházak, a magyar földbirtokok, iparvállalatok, kereskedelem, kisiparosok és parasztság ellen." Nos, ebben a pokolban kellett megvetni a lábukat, és megteremteni az egyetlen esélyt a túlélésre: a magyar egységet.
"Kényszerítve aljas hintapolitikára"
Nagy Endre memoárja egyetlen célra irányul: felvázolni egy rendkívüli korszak rendkívüli életútjának vargabetűit, amelyek e pálya értelmét adták meg: a romániai magyar gazdászképzés megalapozását. A két világháború között az Erdélyi Gazdasági Egyesület meghatározó tagjaként, majd az Erdélyi Gazda szakfolyóirat főszerkesztőjeként, de leginkább gazdásznemzedékeket felnevelő pedagógusként tűnt ki az elvándorlás miatt megcsappant erdélyi értelmiségben. Uradalmi tanácsadója volt mágnásbirtokoknak, tevékenykedett alkalmi jégkárbecslőként biztosítási társaságnál, hogy csekély jövedelmét kiegészítse; ám tekintélyét azzal alapozta meg - és önéletírásának ez ad külön hangsúlyt -, hogy a kilencszázhúszas évek végén kivívta a magyar nyelvű téli gazdasági iskolák megalapításának lehetőségét. Mivel Romániában az 1929-es szakoktatási törvény lehetőséget biztosított felekezeti alapon működő gazdasági iskolák felállítására. 1931-ben Nagy elvállalta az unitárius egyház által llétrehozott székelykesztúri téli gazdasági iskola igazgatói tisztét. Ezt követően Majláth Gusztáv római katolikus püspök felkérésére segédkezett a radnóti (1932), majd a kézdivásárhelyi (1933) katolikus gazdasági iskola létrehozásában. 1935-ben a kolozsvári református püspök, Makkai Sándor kezdeményezésére megteremtette a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium mellett indított csombordi téli gazdasági és szőlészeti iskolát, s annak az államosításon és 1952+es nyugdíjazásán túl is igazgatója és tanára maradt.
Nagy Endre nemcsak prédikálta, meg is teremtette azt a magyar egységet, amelyet egyedüli orvosságnak látott a román áfium ellen. Türelemre, hiteles tudásra és a mindenkori provokációkat elhárító bölcsességre nevelve diákjait, akik az intézményekkel együtt folyamatosan ki voltak téve románosításnak, agressziónak, felfüggesztésnek és fizikai megsemmisítésnek is.
Nagy Endre nem értett egyet a két háború közötti sérelmi-revíziós politikát folytató pártokkal, ő annak a lehetőségét kereste mindvégig, hogyan maradhat otthon és talpon szülőföldjén a magyarság, és hogyan háríthatja el a többségi társadalom megszállási kísérleteit. Ha kellett, a román nyelv nyomatékos elsajátításával. ("Az államnyelv tudása nélkül némák vagytok, fiaim, minden hivatalban. Azt tesznek veletek, amit akarnak. Lóduljatok ki az önkéntes némaságból!") Ha kellett, a megromlott magyar nyelvtudás ostorozásával. ("Csupa román falu élt a fejedelmi örökségen, a [nagyenyedi] kollégium urai meg sem kísérelték magyar alkalmazottak betelepítésével más népi színezetet adni e tájnak. Nem, sőt a meglévő megtartásával sem törődtek. Enyed vidékének magyar népe a háromszáz évet betöltött országos hírű kollégium tövében nem tudja jól anyanyelvét. Elveszítette teljesen annak pattogó hangsúlyát, nem ismeri a kettős mássalhangzókat.")
Felfüggesztették, internálták, több ízben elhurcolták, ült börtönben, átélte a második világháború töréseit is, hogy a környékbeli magyarokat munkatáborokba hurcolják, javaikat rekvirálják (a helybéli román parasztok mentették meg őket az éhínségtől); hogy egyetlen leányát orosz katonák kergetik meg (román csendőrök felbujtására), otthonába szovjet tisztek kvártélyozzák be magukat - a gazdásztudomány mégsem állt meg a Romániában maradt Dél-Erdélyben sem.
Ami nagyban köszönhető Nagy Endre aránytisztelő józanságának. Annak a - már-már - Bibó István-i bölcseletnek és önkritikus bölcsességnek, amely a huszadik század történelmi megroppanásai ellenére képes volt "Közép-európai Egyesült Államokban" gondolkodni, belátva a térség hendikepjét: "Sokat beszélgetünk unalmas fogságunkban a kis nemzetek nagy tragédiájáról. Életük valóságos sziszifuszi munka. Belesodródnak a háborúkba idegen érdekekért. Rendszerint ők a nagyhatalmak előőrs-, utóvéd- és frontáttörő csapatai. Százalékokban kifejezett veszteségeik mindig többszörösét teszik ki a nagyobb nemzetek veszteségeinek. Kényszerítve vannak a harcra vagy aljas hinta-politikára. Nyomja őket a kereskedelemben, iparban a kis tételek versenyképtelensége, melyért a minőségi áru előállítása csak részbeni kárpótlás." És ugyanezzel az idealista józansággal látta be különösen az államalkotó és -vesztő magyarság hibáit, a gőg és a kényelem önsorsrontó felelőtlenségét, amely az egységes kultúrájú magyarságot is felszabdalta, s nem csupán történelem-földrajzilag...
Nagy Endre könyve kötelező olvasmány kellene hogy legyen a huszadik századot tanulmányozó diákság számára. Kellő forráskritikai igénnyel és belátással olvasva megdöbbentő ismereteket ad. Mint például a közép-európai lét e szép tanmeséjét:
Amerikába készülő lengyel mondja Triesztben: "Berukkoltam '14-ben. -egy hónap múlva meghalt a feleségem. Én fogságba estem. Fiaimat az állam vette gondjaiba. Egyiket Tirolba helyezte el, a másikat a Dunántúlra, a harmadikat Horvátországban. Most mindenik más nyelvet beszél, nem értik egymást, folyton verekednek, nem bírok velük. A magyar mindig káromkodik, a szerb nyitott bicskával alszik, a német lenézi a másik kettőt. elmegyek Amerikába. Ott egyformán buták leszünk mind a négyen. Aztán angolul tanulunk meg, és remélem, megértjük egymást, mert mind a négyen távol leszünk attól a néptől, amely belénk oltotta a gyűlöletet."
