Ha át akarod lépni a határt, légy észnél.

Ha át akarod lépni a határt, légy észnél. Nem csak útlevél kell, hanem a kocsipapíroknak is rendben kell lenniük.

Pécsre terveztem menni csütörtökön, kedden jutott eszembe, hogy a hajtásimat hosszabbítani kell, a forgalmi pedig 4 nap múlva lejár.

Futás a kocsiregisztrációs irodába. A hölgy szerint nem elég az útlevél, kell a személyi igazolvány is. De én már 3 hónapja nem találom a személyimet. Menjek csak el a rendőrségre, még ma meglesz. A személyihez azonban kell születési anyakönyvi kivonat és állampolgársági igazolvány.

Futás az anyakönyvi hivatalba az állampolgárságiért,  röpke egyórás sorban állás után máris bent vagyok. Csoda! Azonnal megkapom a papírt. Sorban állás közben felhívom a péterrévei anyakönyvvezető férjét, hogy még ma kiszaladok a születésiért. Ugyanis ott írtak be a nagykönyvbe, amikor áttelepedtem Erdélyből.

Rohanás Péterrévére. A papír készen vár, puszilom Ibolykát. Futás haza még van remény, szerencse, hogy ma nem láttam rendőrt, visszafele sem lesz. Így lett.

Azonnal a rendőrségre! Kevesen vannak, hurrá. Ám kiderül a turpisság. Reggel fél hétkor osztják a számokat, ma már nem lehet intézni semmit.

Bosszúság, saját magam  és az ügyintézés szídása.

Szerdán reggel hatkor kelés, negyed hétkor kilométeres sor a rendőrség előtt. A végére állok. Vidám csevegés korán kelő sorstársaimmal, akikkel ezúttal jóban, rosszban együtt vagyunk. A jó a reménység, hogy számot kapunk, a rossz a csalódás, éppen bejutnánk, amikor kiderül, mára elfogytak a számok.  Csoda, egyetlen p… sem hangzik el.

Megindulok a kocsim felé, kutyául érzem magam. Ha kutya lennék, fülem, farkam lógna. Egy irányba megyünk egy kis, kerek arcú  fekete hajú hölggyel, aki siet  a munkahelyére. Tőle tudom meg, hogy a limáni híd melletti rendőrségen is szerencsét próbálhatok. De már tudom, ebből nem lesz pécsi utazás.

Limán.. Emberek lézengenek az épület előtt. Bent sincs tömeg, de kb. 50-en ülve várakoznak a hodályban. A tájékoztató pultnál a rendőr kérdezi: mit akarok. Személyit, szerb útlevelet (román már van), sürgős – mondom. A 92-es számot kapom. Jöjjek vissza másfél óra múlva, akkor már közel leszek ahhoz, hogy beléphessek a hét fülke valamelyikébe.

Hazamegyek, visszamegyek, leülök. A 35-ös számnál tartanak és fél tíz. A mellettem ülő asszonnyal megtárgyaljuk közös kínszenvedéseinket, megállapítjuk, hogy a hét fülke közül reggel még háromban dolgoztak, most már csak kettőben. A hölgy sorszáma a hatvanasok sorából való, megkérem, hogy ha bejut, csörögjön rám a mobiljával. Nem fogom felvenni, de tudni fogom, hogy ő az. Svetlana vagyok, mondja, rögzíti a számomat és újra hazahajtok.

Dél körül csörög a telefon, Svetlana jelez. Nem sietem el a dolgot, fél egykor ott vagyok. A nyolcvanasok vannak soron. Aztán bejutok.

Fiatalember fogad, nézi a régi útlevelemet, a papírjaimat, a befizetési csekkeket, majd feláll és eltűnik. 10 perc múlva ketten jönnek, tanakodnak, mi legyen. A nevem y-ja okozza a problémát. Ehhez át kell állítani a gépet a cirillről a horvát betűkre  (Borzalom! Szerintem két gombnyomás.) Mert ha nem, akkor  – és ezen jócskán elmélkednek – akkor szerbül írják be a nevemet: Нађ, olvasd Nágy. Egy fiatalasszonyt is bevonnak a kemény döntés meghozatalába. A hölgy magyarázza, hogy az y-t nem fogják tudni elolvasni azok, akiknek a kezébe kerül az igazolványom és ez csak bonyolítani fogja az életemet. Látják, ez a környezetnyelv oktatásának hiánya, mondom, még a rendőrök sem ismerik az ipszilont. Mert leggyakrabban a rendőrök nézik a személyimet. Šešelj idején, 1993-ban, amikor új személyim készült, a nevemet önkényesen Nađ-Nagy-ként jegyezték be, latin betűvel. Az határon egyetlen útlevélellenőr sem hagyta megjegyzés nélkül, mosoly kíséretében: Nádnagy? Az hát, mondtam, nagynagy vagyok, erdélyi magyar Szerbiában vajdasági magyarként ezzel a csudaritka névvel.

Egyébként ragaszkodom az ipszlonomhoz - folytatam a rendőrségen -  ami a cirillben ugyan u betűt jelent és már előfordult, hogy Nagunak írtak. Két okból is ragaszkodom:1. magyar vagyok, 2. még Romániában sem írják át a vezetéknevet, csak  a keresztnevemből csináltak Margaretát. Nehéz sóhajjal úgy döntenek, hogy azt a két billentyűt lenyomják és latin betűvel horvátul! (fúj!) írják le a nevemet. De csak a nevemet. Mert az igazolványon minden más szöveg cirill betűs lesz. Ez törvény? - kérdezem.  Igen. Felsóhajtanék, hogy tovább léphetünk, de még mindig nincs vége. Az állampolgárságin Kluz szerepel szülőhelyemként, ami Kolozsvár román nevének a Cluj-nak szerbesített változata lenne, ha a z betűn lenne ékezet. A születésimen pedig Kluž jelöli Kolozsvárt, azaz Clujot, azaz Kluzot.

Namármost – kezdek meghülyülni. Téves a Kluz, mert az valójában Kluž, azaz Cluj, azaz… Kolozsvárt már nem is merem említeni, nehogy revizionizmus vádja alá essek.  Mindenről AZ jut eszükbe – eszünkbe?

Újabb tanakodás, hümmögés, ellenőröktől való félelmüknek való hangot adás, majd kinyomtatnak egy papírt és az orrom alá dugják. Ilyen lesz.

Meleg van, a fülke levegőtlen, már fél órája „vallatnak”. Csak a nevemet nézem, Nagy Margareta, a többi nem is érdekel, cirill. Jó, kinyögöm, de még mindig nincs vége. Szkennelik mindkét mutató ujjamat, teljes erővel kell rányomni az üvegre, többszöri próbálkozás után végre sikerül. Utána már csak a fényképezés következik, adnak egy papírt, az új személyit kivételesen (a vezetési papírjaimra tekintettel) jövő kedden átvehetem (egyébként 2 hét lenne). Útlevelet is kértem, de ez csak 3 hét múlva készül el. Sebaj, most már nem sürgős. Nem megyek sehova. Egyébként is van román útlevelem (600 eurómba került 2004 december 5-e után) és ha minden jó lesz, magyar is lesz.

Tényleg, vajon korlátozott-e az állampolgárságok száma?  A kárpát-medencei hivatalok rajongója vagyok, ügyintézési időrendi sorrendben: román, szerb, magyar.

Egyébként ARRÓL nekem is AZ jut eszembe.