Nagy Endre*, Nagy Géza nagyapám testvére Oroszországban hadifogoly volt. Emlékiratából válogattam néhány, a trianoni időszakra vontakozó részt.
Másik román tiszt jön a táborba. Összegyűlünk.
- Magyarország aláírta a békeszerződést. Hazaszállítunk minden foglyot országunk új területére. Jelentkezzetek, magyarok. Aki belép, felveszi a román uniformist, esküt tesz, és két héten belül indítjuk haza. Én a konzulátusnál dolgozom. Jelentkezhettek ott is, a hét minden napján.
Rácz ott áll a tiszt mellett, román tiszti egyenruhában. Fürkészőleg néz körül. Engem is észrevesz, de a fiúk már ballagnak kifelé, velük én is. Ágyamon ülök, mikor nyílik az ajtó. Rácz jön be. Felém tart, meg akar ölelni. Összefont karokkal állok fel.
- Hát nem ismer, Titkár úr? Rácz vagyok, Désről. Rácz Samyl, ugye, emlékszik rám?
- Nem, nem ismerem.
Megáll, elsápad, dadog, hátralép.
- Akkor... akkor... tévedtem – és eltávozik. Este három székely jön hozzám. Csíki juhász az egyik, háromszéki béres a másik, Nyárád menti répatermesztő a harmadik.
- Mi a véleménye, Doktor úr, jelentkezzünk?
- Nézzétek, a helyzet lényegesen más, mint eddig. A békét aláírta Magyarország. Ezzel feloldozott minket eddigi eskünk alól. Ha valaki haza akar menni, s beáll a légióba, senki sem hibáztathatja emiatt, hiszen azért teszi, hogy hazamehessen.
Megdöbbenve néznek rám.
- Hát igaz? Minden igaz?
- Igen. Minden ellenkező állítás ostoba mese. Ne higgyetek a csodákban.
Nézzük, nézzük egymást, s csak szemeink beszélnek, meg egy-egy mély sóhaj. Végre megszólal a Nyárád menti:
- Maga jelentkezik-e, Doktor úr?
- Nem.
- Hát akkor ... akkor hogy megy haza?
- Nem tudom. Majd megsegít az Isten.
- No, köszönjük.
Kezet fogunk, s elvegyülnek a barakk tarka tömegében. A táborban valami 2000 magyar van, több mint fele erdélyi. A jelentkezés egy hétig tart, 26-an lépnek be a román légióba. Egy sincs közöttük Csík, Udvarhely, Háromszék és Maros-Torda megyékből. A szórványmegyék magyarjai közül kerül ki ez a 26, Fogaras, Hunyad, Brassó, Beszerce-Naszód, Szolnok-Doboka, Alsó-Fehér stb.
(...)
- Fiúk, MÁV-vagont láttam az állomáson! – kiáltja egy este Bartha Géza. Utána csend, mintha csak törökül mondta volna, de másnap megindulnak a zarándokok, egész csapatok állják körül a vagont, s ha egy elmegy, 2-3 jön helyette. Simogatják, becézik, csókolgatják a kormos deszkákat, és kérdeznek tőle a távoli szent hazáról. Virággal ékesítik. Csak egy orosz vasutas érdeklődi, mi ez, a többi úgy néz minket a távolból, mint egy temetést.
Másfél év múlva megindul megint a posta. Székely Andor barátom levele valahogy eljutott Kolozsvárra. Közzéteszi egyik hírlap. Így kapja Édesapám első levelét Székely Andor: „Írja meg, Öcsémuram, őszintén, él-e még Endre fiam, s ha nem, hol van eltemetve?” – Azonnal válaszolok. Most már Géza öcsém ír: „Édesanyámat novemberben eltemettük. Egy arc-sebén át fertőződött meg. Menthetetlen volt. Isten legyen veled, és adjon vigasztalást.” – Nem éreztem meg előre ezt a csapást, álom sem jelentette. Napokig úgy járok-kelek, hogy idegen minden. A bánat bódulata ül rajtam. Foglya vagyok egy nagy fájdalomnak, melytől nem hallok, nem látok semmit. Barátaim legkedvesebb szava is olyan, mintha 100 mérföld távolságból jönne. Három igazi jó lélek van velem: Szilágyi Jóska, Petrezilka Károly és Stern Jóska. Úgy vigyáznak rám, mint járni tanuló gyermekre.
Alig egy hét múlva újabb csapás. Az amerikai lapok hosszú riportokban számolnak be a románok erdélyi kegyetlenkedéseiről. A megbotozottak és kivégzettek névsora... A listán ott van Nagy László kolozsvári postafőnök, a testvérbátyám. Nehéz leírni, mint jártam napokig tántorogva, alig néhány belém erőszakolt falaton élve. De élni, élni kell a fájdalmakban, a holt kedveseken túl is. És hátha tehetnék valamit legalább a többiekért? Gondolkozom, s megszületik egy levél. Román Viktornak szól, kedves dési barátomnak. Közlöm vele családunk lakhelyét, az élők nevét és kérem, tegyen érettük valamit, most, hogy az ő népük került az élre.
(...)
Kolozsvár – „Társadalom”
Szekfű Gyula írja: „A trianoni nagy tragédia után Erdélyben látjuk először a feltámadás életjeleit”. Ez a megjegyzés tökéletesen helytálló. Nem a rövid életű „Magyar Szövetség”, sem a későbbi „Magyar Párt” érdeme ez. Ők csak tudomásul vették, és keretet adtak annak, ami magától megszületett és fejlődött. Erdély megtisztult a méltóságos főhivatalnokoktól. Az oktalan magyarkodó szájhősök, a karrierista, szűklátókörű magyarok, a dologtalanok elmenekültek. Sajnos, velük sok értékes elem is. Akik itt maradtak, mind el voltak szánva körömszakadtig, kifulladásig, a sírig harcolni ezeréves kultúránkért. Nem kellett nekik sem szervezet, sem parancs, a tőkéért sem sírtak, elismerést nem kerestek, csupán egyet: hol, mikor és mit tehetnek Erdély magyarságáért. Kik voltak ezek? Írók, tanárok, tudósok, művészek, orvosok, jogászok, papok, gazdászok. Értelmiségi mind. Az iparosság tíz év múlva is ingadozva kereste helyét. A földmívesek bizalommal követték egységesen ezt az élcsapatot. Említsük itt meg, hogy a találkozóhely a kolozsvári Majális utcában lévő kuglizó volt. Nem tudom megmondani, miért és ki nevezte ezt el „Társadalom”-nak. A mulatóhely címe volt-e, vagy állandó vendégei keresztelték el így? Nem lesz érdektelen felsorolni néhányat ez állandó látogatók közül (elhagyva mindenkinél a dr. címet): Makai Sándor (akkor református püspökhelyettes), Kelemen Lajos történettudós, Roska Márton régész, Szász Ferenc (kamarási birtokos), Szász Ferenc (dezméri birtokos), Schilling Dezső (volt közjegyző), Reményik Sándor költő, Gyallai Domokos és Nyírő József írók, Tavaszy Sándor és Imre Lajos ref. teológiai tanárok, Gergely Endre orvos, Bitay Árpád történész, Olajos Domokos újságíró, Petres Kálmán tanár, Gyergyay Árpád orvos, tudós, Vékás Lajos és Mikó Lőrinc volt törvényszéki bírók, az unitárius egyház titkára, Sulyok István újságíró és mások.
A „Társadalom” nem alkotott szervezetet. Tudomásom szerint nem volt elnöke, jegyzője. Gyűléseket, értekezleteket nem tartott, a viták, megbeszélések úgy zajlottak le, mint barátok között szoktak. Kezdődtek, amikor érdemleges tárgy akadt, és véget értek, ha már mindenki elmondotta véleményét. A „Társadalomnak” kidolgozott terve, programja nem volt, az egyen kívül, amit soha senki sem tartott szükségesnek írásba foglalni, hogy az összes törvényes lehetőségek figyelembevételével küzd az erdélyi magyarság fenntartása és megerősítése érdekében. Ady Endre írja a Goga Octaviannal folytatott vita rendjén: „Megtörténhetik, hogy Erdélyt elveszik a románok, de az ezeréves magyar kultúrát le nem bocskorolhatják soha”. Az akkor folyamatban lévő lefokozásunk, leszegényítésünk, a közéletből és a kultúrából való kiszorításunk ellen küzdöttünk valamennyien. A „Társadalom” tagjai minden hét csütörtök estéjén jöttek össze. Ha vidéki magyar becsülettel dolgozott fajtájáért, rátette kezét a „Társadalom”:
- Maradj benn ma estére. Elviszlek, bemutatlak.
A meghívott azután mindig beléphetett a baráti körbe. Vallási, rangbeli különbségek nem voltak ott. Felfelé irigység, lefelé lenézés – nem létezett. Vagyona kevésnek, inkább a vidéki tagoknak akadt, mégis mind elítéltük az agrárreformnak nevezett birtokfosztást, mely a magyar fő- és köznemességtől elvett földet a románoknak adta. A legmelegebb rokonszenvvel kísértük el gondolatban gr. Apponyi Albertet, amikor az optánsok birtokaiért küzdött. Becsültük gr. Bethlen Istvánt, amiért tekintélyt és kölcsönt tudott szerezni, s ugyanakkor elítéltük a földtelen magyar parasztok igényeinek visszautasításáért, és Nagyatádi Szabó István kisgazda pártjának összetöréséért.
A költő elhozta verseit a „Társadalom”-ba, a regényíró terveit, a kültag tanácsokat kért, és beszámolt a vidék hangulatáról. Nem mondom, hogy pont innen nőtt ki, de itt talált otthonra az erdélyi sajtóközpont, a „Minerva”, az „Erdélyi Szépmíves Céh”, a „Magyar Nép” c. heti néplap, a „Minerva Biztosító Társaság”, a három magyar egyház felekezet közi együttműködése, a „Magyar Nép Könyvtára”, erdélyi festők közös tárlatai, a „Hangya” és a „Hitelszövetkezet” mozgalmai stb.
Két hiány mindenesetre jelentkezett a „Társadalom” munkájában. Nem volt kapcsolata a tőkével és az ipari munkássággal. Az első nem volt hajlandó engedni nemzetközi (kizsákmányoló) jellegéből, a második mg gyanakodva nézte és lebecsülte az „intelligencia okvetetlenkedéseit”. Mi nem láttuk világosan céljaikat és a nemzetköziséget egy savós, színtelen ábrándnak minősítettük, mely képes lesz ledorongolni, sőt eltörülni többévszázados kultúránkat.
A „Társadalomban” én is gyakran megfordultam. A tagok 80-905-ához hamarosan a legbizalmasabb barátság kötött. Mindig sajnáltam, hogy Reményik Sándorhoz nem tudtam közelebb kerülni. Ő hallgatag, szótlan, szomorú emberként csak néha váltott egy-két szót velem.
Gyallai Domokossal, Oberding Józseffel (szövetkezeti író) és a dezméri Szász Ferenccel koccintgattunk és beszélgettünk egyszer úgy éjfél felé. Barátaim Erdély és a mi jövőnket festegetik. Engem nehezen tudnak szóra bírni.
- Az én előérzetem mást mond, mint a tiétek. Rengeteget dolgozni, és folyton harcolni fog a mi nemzedékünk, aminek gyümölcseit nem fogjuk élvezni. A mi életünk eredményei a jövőbe vetítődnek. Másoké lesz az aratás.
- Nem, így nem lehet még élni sem, annál kevésbé dolgozni! Kétségbeesés! ... Fegyverletétel! – mondották barátaim.
- Ezzel a meggyőződéssel dolgoztam eddig is, és dolgozom ezután is.
E beszélgetés után a „pesszimista Nagy Endre” nevet kaptam. Nem egyedül láttam így a helyzetet. Azokban az években jelent meg Daday Lórándtól (Székely Mózes álnév alatt) a „Zátony”. Ebben az agrárreformot írja le. Tragédia a mi részünkről, a visszaélések, a vagyonszerzések korszaka a románok számára. Kifogásoltam a befejező részt.
- Te, Lóránd, miért végződik a regényed egy nagy áradással, melynek szennyes hullámai eltemetnek mindent?
- Mert úgy érzem.
- A mi magyarjaink zászlódíszt látnak és egy férfit, fehér lovon.
- Én mást látok, de nem tudom, mi az.
-----------------------------------------------
