Mese Kormosról

        Rám bízták a családi kedvencet, a kutyát, hogy vigyem el sétáltatni.  Valamikor kóbor kutya volt, hazavittem, gondoztam, szeretgettem, szépen kikerekedett, a szőre fényes lett, Kormosnak neveztem el. Erős, nagytestű állat volt, könnyen kitépte a pórázt a kezemből. Nagyon ragaszkodott hozzám, mindig engedelmeskedett, így szabadon engedtem, mert pillanatnyi nyugtot sem hagyott, ide-oda ráncigált. Pillanatra eltűnt előlem, szólongattam, kiabáltam utána, és egyszerre, a térre kiérve, megláttam. Egy kis zsemle színű kutyust falt fel éppen.

-      Idegyere! – kiáltottam, de csak megállt a farkát csóválva, mint aki jópofa csínyt követett el, és tudja, hogy csak színből szidják. Nem jött közel és mintha szembekacagott volna. Meg ne lássam még egyszer, hogy ezt teszed! – korholtam és körülnéztem, látta-e valaki, mi történt. A tér üres volt, tovább mentünk. 

        Egy mellékutcában egy macskát kaparintott meg, elropogtatta a csontjait is, majd száját nyalogatva, cinkosan nézett rám, mint aki arra számít, hogy biztosan megbocsátom az újabb csínytevését.  Most már nagyon mérges lettem és összeszidtam. Egy darabig sunyított, de aztán mit sem törődve velem már egy férfi zakójának szélét cibálta. Odarohantam és elrángattam onnan. Értelmesen, kérdően nézett rám, megmagyaráztam neki, hogy nem bánthat senkit, főleg embereket. Úgy tűnt, megértette. Mivel újra megbocsátottam, ugrándozott, boldogan futott előttem, és elvegyült az emberek között. Elveszítettem a szemem elől.

         A sugárúton csődületre lettem figyelmes. Ezúttal egy rendőrt támadott meg, de az ellátta a baját, megverte, majd igazoltatta és elzavarta.  Nem tudom, mit hazudhatott a rendőrnek, de elengedte. A kutya a farkát behúzva somfordált utánam, rá sem akartam nézni, nehogy kiderüljön, hogy hozzám tartozik.  Mögöttem kullogott, amíg haza nem értünk.

        Egyre rosszabbul éreztem magam. Minden „csínytevése” után nőttek a fájdalmaim, veszítettem az erőmet. Az ágyba zuhantam és keservesen sírni kezdtem. A kutya ott ült az ágyam mellett és figyelmesen nézett.

Mars innen, látni sem akarlak többé – mondtam neki, de nem mozdult. Kitartóan nézett. Rákiáltottam:

-         Talán engem is megtámadsz?

Édesanyám válaszolt:

-         Veled már végzett, a lelkedet támadta meg, és mindig megbocsátottál neki.

Szégyennel vegyes gyűlölet támadt bennem.

-      Nem bocsátok meg neked, többé nem akarlak látni, többé nem akarlak látni  … ismételgettem és elszenderedtem. Gyereksírásra ébredtem. A kutya eltűnt.  Édesanyám újszülöttet tartott a kezében.

-         Azt hittük, nem lesz gyermeked, de ezt a csecsemőt felnevelheted – mondta.

Sírni kezdtem, de ez a sírás jótékony, gyógyító volt.

         Óvom a gyermekemet a kutyáktól. Sajnos, az egyik mégis megmarta, de a sebe begyógyult. A hegek most is ott vannak a lábán. Azt hiszem, okosabb, mint én, megtanulta, hogy kerülni kell a vad kutyákat.