Nagy Endre*, Nagy Géza nagyapám testvére Oroszországban hadifogoly volt. Emlékiratából válogattam néhány, a trianoni időszakra vontakozó részt.
Másik román tiszt jön a táborba. Összegyűlünk.
- Magyarország aláírta a békeszerződést. Hazaszállítunk minden foglyot országunk új területére. Jelentkezzetek, magyarok. Aki belép, felveszi a román uniformist, esküt tesz, és két héten belül indítjuk haza. Én a konzulátusnál dolgozom. Jelentkezhettek ott is, a hét minden napján.
Rácz ott áll a tiszt mellett, román tiszti egyenruhában. Fürkészőleg néz körül. Engem is észrevesz, de a fiúk már ballagnak kifelé, velük én is. Ágyamon ülök, mikor nyílik az ajtó. Rácz jön be. Felém tart, meg akar ölelni. Összefont karokkal állok fel.
- Hát nem ismer, Titkár úr? Rácz vagyok, Désről. Rácz Samyl, ugye, emlékszik rám?
- Nem, nem ismerem.
Megáll, elsápad, dadog, hátralép.
- Akkor... akkor... tévedtem – és eltávozik. Este három székely jön hozzám. Csíki juhász az egyik, háromszéki béres a másik, Nyárád menti répatermesztő a harmadik.
- Mi a véleménye, Doktor úr, jelentkezzünk?
- Nézzétek, a helyzet lényegesen más, mint eddig. A békét aláírta Magyarország. Ezzel feloldozott minket eddigi eskünk alól. Ha valaki haza akar menni, s beáll a légióba, senki sem hibáztathatja emiatt, hiszen azért teszi, hogy hazamehessen.
Megdöbbenve néznek rám.
- Hát igaz? Minden igaz?
- Igen. Minden ellenkező állítás ostoba mese. Ne higgyetek a csodákban.
Nézzük, nézzük egymást, s csak szemeink beszélnek, meg egy-egy mély sóhaj. Végre megszólal a Nyárád menti:
- Maga jelentkezik-e, Doktor úr?
- Nem.
- Hát akkor ... akkor hogy megy haza?
- Nem tudom. Majd megsegít az Isten.
- No, köszönjük.
Kezet fogunk, s elvegyülnek a barakk tarka tömegében. A táborban valami 2000 magyar van, több mint fele erdélyi. A jelentkezés egy hétig tart, 26-an lépnek be a román légióba. Egy sincs közöttük Csík, Udvarhely, Háromszék és Maros-Torda megyékből. A szórványmegyék magyarjai közül kerül ki ez a 26, Fogaras, Hunyad, Brassó, Beszerce-Naszód, Szolnok-Doboka, Alsó-Fehér stb.
(...)
- Fiúk, MÁV-vagont láttam az állomáson! – kiáltja egy este Bartha Géza. Utána csend, mintha csak törökül mondta volna, de másnap megindulnak a zarándokok, egész csapatok állják körül a vagont, s ha egy elmegy, 2-
Másfél év múlva megindul megint a posta. Székely Andor barátom levele valahogy eljutott Kolozsvárra. Közzéteszi egyik hírlap. Így kapja Édesapám első levelét Székely Andor: „Írja meg, Öcsémuram, őszintén, él-e még Endre fiam, s ha nem, hol van eltemetve?” – Azonnal válaszolok. Most már Géza öcsém ír: „Édesanyámat novemberben eltemettük. Egy arc-sebén át fertőződött meg. Menthetetlen volt. Isten legyen veled, és adjon vigasztalást.” – Nem éreztem meg előre ezt a csapást, álom sem jelentette. Napokig úgy járok-kelek, hogy idegen minden. A bánat bódulata ül rajtam. Foglya vagyok egy nagy fájdalomnak, melytől nem hallok, nem látok semmit. Barátaim legkedvesebb szava is olyan, mintha 100 mérföld távolságból jönne. Három igazi jó lélek van velem: Szilágyi Jóska, Petrezilka Károly és Stern Jóska. Úgy vigyáznak rám, mint járni tanuló gyermekre.
Alig egy hét múlva újabb csapás. Az amerikai lapok hosszú riportokban számolnak be a románok erdélyi kegyetlenkedéseiről. A megbotozottak és kivégzettek névsora... A listán ott van Nagy László kolozsvári postafőnök, a testvérbátyám. Nehéz leírni, mint jártam napokig tántorogva, alig néhány belém erőszakolt falaton élve. De élni, élni kell a fájdalmakban, a holt kedveseken túl is. És hátha tehetnék valamit legalább a többiekért? Gondolkozom, s megszületik egy levél. Román Viktornak szól, kedves dési barátomnak. Közlöm vele családunk lakhelyét, az élők nevét és kérem, tegyen érettük valamit, most, hogy az ő népük került az élre.
(...)
Kolozsvár – „Társadalom”
Szekfű Gyula írja: „A trianoni nagy tragédia után Erdélyben látjuk először a feltámadás életjeleit”. Ez a megjegyzés tökéletesen helytálló. Nem a rövid életű „Magyar Szövetség”, sem a későbbi „Magyar Párt” érdeme ez. Ők csak tudomásul vették, és keretet adtak annak, ami magától megszületett és fejlődött. Erdély megtisztult a méltóságos főhivatalnokoktól. Az oktalan magyarkodó szájhősök, a karrierista, szűklátókörű magyarok, a dologtalanok elmenekültek. Sajnos, velük sok értékes elem is. Akik itt maradtak, mind el voltak szánva körömszakadtig, kifulladásig, a sírig harcolni ezeréves kultúránkért. Nem kellett nekik sem szervezet, sem parancs, a tőkéért sem sírtak, elismerést nem kerestek, csupán egyet: hol, mikor és mit tehetnek Erdély magyarságáért. Kik voltak ezek? Írók, tanárok, tudósok,
A „Társadalom” nem alkotott szervezetet. Tudomásom szerint nem volt elnöke, jegyzője. Gyűléseket, értekezleteket nem tartott, a viták, megbeszélések úgy zajlottak le, mint barátok között szoktak. Kezdődtek, amikor érdemleges tárgy akadt, és véget értek, ha már mindenki elmondotta véleményét. A „Társadalomnak” kidolgozott terve, programja nem volt, az egyen kívül, amit soha senki sem tartott szükségesnek írásba foglalni, hogy az összes törvényes lehetőségek figyelembevételével küzd az erdélyi magyarság fenntartása és megerősítése érdekében. Ady Endre írja a Goga Octaviannal folytatott vita rendjén: „Megtörténhetik, hogy Erdélyt elveszik a románok, de az ezeréves magyar kultúrát le nem bocskorolhatják soha”. Az akkor folyamatban lévő lefokozásunk, leszegényítésünk, a közéletből és a kultúrából való kiszorításunk ellen küzdöttünk valamennyien. A „Társadalom” tagjai minden hét csütörtök estéjén jöttek össze. Ha vidéki magyar becsülettel dolgozott fajtájáért, rátette kezét a „Társadalom”:
- Maradj benn ma estére. Elviszlek, bemutatlak.
A meghívott azután mindig beléphetett a baráti körbe. Vallási, rangbeli különbségek nem voltak ott. Felfelé irigység, lefelé lenézés – nem létezett. Vagyona kevésnek, inkább a vidéki tagoknak akadt, mégis mind elítéltük az agrárreformnak nevezett birtokfosztást, mely a magyar fő- és köznemességtől elvett földet a románoknak adta. A legmelegebb rokonszenvvel kísértük el gondolatban gr. Apponyi Albertet, amikor az optánsok birtokaiért küzdött. Becsültük gr. Bethlen Istvánt, amiért tekintélyt és kölcsönt tudott szerezni, s ugyanakkor elítéltük a földtelen magyar parasztok igényeinek visszautasításáért, és Nagyatádi Szabó István kisgazda pártjának összetöréséért.
Két hiány mindenesetre jelentkezett a „Társadalom” munkájában. Nem volt kapcsolata a tőkével és az ipari munkássággal. Az első nem volt hajlandó engedni nemzetközi (kizsákmányoló) jellegéből, a második mg gyanakodva nézte és lebecsülte az „intelligencia okvetetlenkedéseit”. Mi nem láttuk világosan céljaikat és a nemzetköziséget egy savós, színtelen ábrándnak minősítettük, mely képes lesz ledorongolni, sőt eltörülni többévszázados kultúránkat.
A „Társadalomban” én is gyakran megfordultam. A tagok 80-905-ához hamarosan a legbizalmasabb barátság kötött. Mindig sajnáltam, hogy Reményik Sándorhoz nem tudtam közelebb kerülni. Ő hallgatag, szótlan, szomorú emberként csak néha váltott egy-két szót velem.
Gyallai Domokossal, Oberding Józseffel (szövetkezeti író) és a dezméri Szász Ferenccel koccintgattunk és beszélgettünk egyszer úgy éjfél felé. Barátaim Erdély és a mi jövőnket festegetik. Engem nehezen tudnak szóra bírni.
- Az én előérzetem mást mond, mint a tiétek. Rengeteget dolgozni, és folyton harcolni fog a mi nemzedékünk, aminek gyümölcseit nem fogjuk élvezni. A mi életünk eredményei a jövőbe vetítődnek. Másoké lesz az aratás.
- Nem, így nem lehet még élni sem, annál kevésbé dolgozni! Kétségbeesés! ... Fegyverletétel! – mondották barátaim.
- Ezzel a meggyőződéssel dolgoztam eddig is, és dolgozom ezután is.
E beszélgetés után a „pesszimista Nagy Endre” nevet kaptam. Nem egyedül láttam így a helyzetet. Azokban az években jelent meg Daday Lórándtól (Székely Mózes álnév alatt) a „Zátony”. Ebben az agrárreformot írja le. Tragédia a mi részünkről, a visszaélések, a vagyonszerzések korszaka a románok számára. Kifogásoltam a befejező részt.
- Te, Lóránd, miért végződik a regényed egy nagy áradással, melynek szennyes hullámai eltemetnek mindent?
- Mert úgy érzem.
- A mi magyarjaink zászlódíszt látnak és egy férfit, fehér lovon.
- Én mást látok, de nem tudom, mi az.
-----------------------------------------------
Nagy Endre* (Kutyfalva, 1883. nov. 25. – 1969. ápr. 18. Székelyudvarhely) – gazdasági szakíró. ~ Géza testvére(Dr. Nagy Géza egyháztörténész, teológiaia tanár). Középiskoláit a marosvásárhelyi Református Kollégiumban végezte (1902), ezt követően a kolozsvári Gazdasági Akadémián szerzett okleveles gazdaképesítést (1905). Közben (1904-05) a kolozsvári egyetemen jogot is hallgat, de tanulmányait itt csak 1909-13 között folytathatja, s a háború és hadifogság után, már az I. Ferdinánd Egyetemen szerzi meg az államtudományi doktorátust (1923).
1905-1909 között a lévai Schöller-uradalomban segédtiszt; 1909 őszén a kolozsvári Magvizsgáló Állomáson dolgozik, majd 1910-től – a háború, frontszolgálat és hatévi hadifogság miatti megszakítással – a Szolnok-Doboka megyei Gazdasági Egylet segédtitkára, majd titkára; a hatalomváltozást követően az egylet újraszervezője. Közben uradalmi tanácsadója a mezőzáhi és bethleni mágnásbirtokoknak; alkalmi jégkárbecslő egy biztosítási részvénytársaságnál.
Miután az 1929-es román szakoktatási törvény lehetőséget biztosít rá, 1931-ben elvállalja az unitárius egyház által alapított székelykeresztúri téli gazdasági iskola igazgatói tisztét, majd Majláth Gusztáv püspök kérésére segít a radnóti (1932) és a kézdivásárhelyi (1933) római katolikus gazdasági iskolák létrehozásában. 1935-ben megszervezi a Bethlen Kollégium mellett indított csombordi téli gazdasági és szőlészeti iskolát, s annak még az államosításon (1948) és nyugdíjazásán (1952) is túl, 1954-ig igazgatója, tanára.
A II. világháború évei újabb megpróbáltatásokat jelentenek számára: mint a dél-erdélyi magyarság jeles értelmiségi személyiségét, többször letartóztatják, 1944. augusztus 23-a után internálják. Hazatérve mégis sikerül újraszerveznie a háborúban megviselt csombordi szakiskolát, eltüntetnie a sebeket. 1946-48 között igazgatói és tanári munkáján kívül az erdélyi magyar gazdasági iskolák minisztérium által kinevezett felügyelőjeként is dolgozik. Nyugdíjasként, 1954-ben költözik át Székelyudvarhelyre, ahol néhány évig még tanít az ottani mezőgazdasági szaklíceumban.
Gazdasági szakcikkeivel a húszas évek elején jelentkezik a kolozsvári Ellenzékben és az Erdélyi Gazdában, amelynek 1921-től állandó munkatársa. 1921 után szerkesztője a Szolnok-Doboka Vármegyei Gazdasági Egylet hivatalos közlönyének, a Désen megjelenő Egyleti Értesítőnek, 1930-33 között a Dicsőszentmártonban kiadott Mezőgazdasági Szemlének (amelynek azután is munkatársa marad). 1941-44 között felelős szerkesztőként jegyzi a Nagyenyeden is megindított Erdélyi Gazdát, a dél-erdélyi magyarság egyik legfontosabb – nem csupán gazdasági, hanem művelődési – folyóiratát.
Az Erdélyi Gazda számára írja, s a lapban folytatásokban jelenteti meg A gazdakörök szervezéséről és vezetéséről c. munkáját (Kv. 1926; II, bővített kiadása 1929) és A cukorrépa termelése c. könyvét (Kv. 1926). Gazdasági iskolai tapasztalatai összegződnek Szász Ferenccel írt átfogó munkájában, a Gazdatudományban (Kv. 1936; II. kiadás 1937), amely tankönyv és gyakorlati kézikönyv is egyszerre, amint alcíme jelzi: "Kézikönyv gazdasági iskolák és haladó gazdák számára".
Veress István: Nagy Endre életútja. Természet Világa (Bp.), 1995. 1. 40-41.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése