Szeptember 14-én Bálint Gyurka bácsiról írtam, akit becsaptak, kijátszottak, kiforgattak mindenéből, egy rozoga házban lakott, kegyelemkenyéren élt. Karácsony előtt meghalt. 95 éves volt.
Csendes, szelíd ember volt. Vasárnaponként fekete ruhájában, Isten elé ünneplőben, szálfaegyenesen jött be a templomba. Egyszer zuhogott az eső és hazavittem, akkor ismerkedtünk meg. Később elmondta, hogyan került ilyen szörnyű helyzetbe. Az utóbbi hónapokban többen vittünk neki ebédet hétvégeken, végül már nagyon legyengült, beszélni is alig tudott. A vele élő fia ápolta. Egy napon azzal fogadott, hogy már nincs az eszméleténél. Teste olyan apróra zsugorodott, hogy amikor felemeltem a takarót, alig lehetett felfedezni az ágy szélén, összekucorodva. Alig lélegzett.
Másnap délután nagy szomorúság telepedett rám, este pedig, amikor lefeküdtem, és eloltottam a villanyt, mintha ő lett volna jelen. De nem szomorúan, hanem boldogan és az a boldogságot én is éreztem. Biztosan eljött búcsúzni - gondoltam félálomban,a szívemben nagy nyugalommal.
Másnap a fia jelentette, hogy elhunyt.
A temetésen nyolcan voltunk, hárman énekeltünk. Nem volt szomorú temetés. Ugyanaz a megnyugvás,csendes boldogság volt jelen.
Utána a banka mentem, ahol a tisztviselőnő ide-oda szaladgált, ideges volt és állandóan elnézést kért. Csak nyugodtan - mondtam neki. Nem kell rohanni, mindenre lesz ideje, mindenkit ki fog szolgálni. De egy ügyfelem már türelmetlenül vár - panaszolta. Nem lehetek egyszerre két helyen. Megvárja magát, minden jó lesz, nyugtatgattam. A nő elképedve nézett rám, az arca kisimult és elmosolyodott. Gyurka bácsi nyugalmát sikerült továbbadnom? Ez volt az ő karácsonyi ajándéka. Olyan, amit mindig megmarad. Nem szabad elfelejenem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése