„Ekkor Valaki tusakodott vele egészen
hajnalhasadtáig. De látta, hogy nem bír vele, ezért megütötte a
csípője forgócsontját, és kificamodott Jákób csípőjének forgócsontja a
tusakodás közben. Akkor ezt mondta Jákóbnak: Bocsáss el, mert
hajnalodik! Ő azt felelte: Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem.”
1Móz 32,25-29.
A mai Ige ez.
Istennel való harcom maradandó sérüléshez vezetett. Nem akartam elfogadni az akaratát. Végül, mikor már majdnem magamra hagyott, mégis belekapaszkodtam. És ez mentett meg. Most már köszönöm a sebeimet, mert reá emlékeztetnek és a megtérésem pillanatára, amikor olyan boldog közelségben voltam vele. Amikor megáldott. Életem nehéz perceiben mint féltve őrzött kincset, emlékeimből előkeresem ezeket a pillanatokat vigasztalásul.
Nemrégen csak egy pillanatra engedtem el a kezét és a homokszem heggyé tornyosult előttem. Tehetetlenül álltam előtte, nem volt erőm megmászni. Úgy tűnt, akár a számítógépes játékokban, egy életet veszítettem. Itt azonban nem látom, hogy hányat veszíthetek még. Ezért a pillanatnyi veszteség véglegesnek tűnt. Fekete szivárvány jelent meg az égen. De már tudtam, hogy van menekülés. Hiszen valamikor tusakodtam vele és megáldott. A sebeim emlékeztettek arra, hogy az életem nem veszhet el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése