2003 óta a VMPE által működtetett Oktatási Központunkban dolgozunk Nagybecskereken. Osztálytanító vagyok és szívem ügye a magyarság fennmaradása ebben a bánáti nagyvárosban. Nyolcadik éve, hogy itt élünk, de munkánk folyamán számos elénk gördülő akadállyal már megküzdöttünk. Tanítványaimra igen büszke vagyok, mert magyar tagozatra járnak, és a középiskolát is magyar nyelven folytatják.
Gyermekeim iskolába indulása óta érdekünk az, hogy megmaradjon a magyar tannyelvű tagozat, mentesüljünk az esetleges osztályösszevonásoktól. Úgy érzem, hogy megtettem a tőlem telhetőt annak érdekében, hogy erre ne kerüljön sor. Nagy figyelemmel kísértem az egyetlen magyar óvodába járó gyermekek létszámát, ahonnan az egyetlen magyar tagozatos iskolába, a Szonya Marinkovic első osztályába indulnak a gyermek. Az 1999-es generációban 16 gyermek volt, a 2000-es 9 tanuló, 2001-es már csak 4 elsős. Itt kezdődött a harc a létért, a fennmaradásért. Mint szülő, mint tanító is és az Oktatási Központ munkása is tanácsokkal láttam el a lelkes munkatársakat. A Vajdasági Magyar Pedagógus Egyesület elnök asszonyához fordultunk azzal a kéréssel, hogy tudná-e támogatásban részesíteni a magyar osztályba induló kis elsősöket. A házalást vállaltam az első osztályt vezető tanítóval együtt és ez meghozta az eredményt. 11 elsős kisdiák ült szeptember 1-jén az iskolapadban. A VMPE az anyagi juttatást a szülőknek kifizette, mindenki elégedett volt. Nem volt osztályösszevonás. De nem állhattunk meg, folytatni kellett a munkát. Azt tanácsoltam az iskola „Munkacsoportjának” hogy az óvodákba kell bejutnunk azzal a céllal, hogy felmérjük a magyarul tudó kis Manók számát és megnyerjük pici szívüket, reménykedve a sikerben. 2010 novemberében és decemberében Rácz Róbert tanító és zenész közreműködésével felmértünk 19 óvoda érdeklődési körét a magyar nyelv tanulása iránt. Bemutatóórák sorozata következett. A fő hangsúly a magyar nyelv oktatása énekes játékokon és zenehallgatáson keresztül volt. Több mint 200 gyermek lett részese a bemutatóóráknak és ebből 246 óvodás iratkozott be a magyar nyelv tanulására. Ezeknek a gyerekeknek 80 százaléka vegyes házasságból való. 10 százalékuknál mindkét szülő magyar, de a gyerek nem beszéli a magyar nyelvet. A többi pedig idegen nyelvként tanulja a magyart. Az eredmény bíztató volt. A VMPE közgyűlésén szárnyaltunk a boldogságtól, mert Nagy Margit mögénk állt és biztatott bennünket, hogy kezdjünk bele az óratartásokba, az anyagi támogatást biztosítja. A Sonja Marinkovic iskola „Munkacsoportja” elismerte, hogy igen szép eredményt értünk el és csak szavakkal bíztattak, hogy ezt érdemes végig vinni, akár a majdnem ingyen munkával is, de szeptembertől jobb lesz. Az útiköltségre futotta, hiszen heti 30 órával a 16 óvoda napi 50 km ingázással felemésztette a fizetésünket, amit kizárólag a VMPE fizetett. Az óratervet Róbert és jómagam állítottuk össze az életkor és a nyelvtudás alapján. Az iskola anyák napi műsorán 8 perces előadást mutattunk be 53 kis óvodással, akik példamutató szinten sajátították el a magyar nyelvet.
Nagyon boldog volt ismét mindenki. Főleg a háttérből figyelemmel kísérő, a kombinatorikát igen jól elsajátított „Munkacsoport”! Túl szép és egyszerű! - villant át az agyamon. Sokan felfigyeltek a munkánkra és a szeptemberi újrakezdésig a megérdemelt szünetre mentünk. Közben Újvidéken az anyanyelvápolók szemléjén is részt vett 20 kis ovis.
Sok mindent nem értek, ami az emberi magatartást illeti, nem hittem azt, hogy ilyen lappangó sötét tervek szolgájává válhatnak azok, akikről meg voltam győződve, hogy egy célért harcolunk: a magyarság megőrzéséért
Nagy izgalommal vártuk a szeptembert reménykedve abban, hogy az óvodai munkánk folytatódik, hiszen eddigi munkánk gyümölcsét most élveztük volna Róberttal igazából. A kialakult csoportok, a mosolygós óvónők, akik jómaguk is részt vesznek a foglalkozásokon, bekapcsolódtak a munkánkba, izgatottan várták a folytatást.
Az álarc mögé bújt ”Munkacsoport” megbeszélésén megtudtuk, hogy a program anyagi támogatását átvette az MNT és többet fizet, mint amennyit a VMPE tudott adni. A plakáttervezésnél kértem, hogy a VMPE logója kerüljön föl a többi támogató mellé. Hiszem azt, hogy a támogatásuk nélkül nem jutottunk volna ilyen eredményekig. Nem vettem észre különösebb változást magatartásukon. A folytatás megvolt, nagy lelkesedéssel hagytuk el kollegámmal az irodát, a munkaterv egyeztetésről beszélgettünk, nekiálltunk volna az anyaggyűjtéshez.
Másnap este a „Munkacsoport” programvezetője felhívott és közölte velem, hogy a logó nem kerülhet fel a plakátra és már találtak helyettem más pedagógust, aki átveszi tőlem a munkát. Nagyon jó ismerős, pedagógus, szülő is egyben és az ötéves munkatervet együtt tervezgettük a munkánk folyamán, hogy feltámasszuk a régi „Messinger” iskola hagyományait. Feltettem azt a buta kérdést, hogy komolyan gondolja-e - igen, komolyan gondolta.
E pillanatban azt hittem, hogy összecsapnak a hullámok a fejem fölött, hiszen csak őszintén, tiszta szívvel és lélekkel szerettem volna folytatni azt a munkát, amit a magaménak érzek, és amit Robi tanítóval együtt alapoztunk meg.
Ez a maroknyi magyarság meddig fog még vermet ásni egymásnak? Egy a célunk, mi magyarul vagyunk emberek, és meddig lesz még a politika az úr?
Ha valaki a pedagógusi pályát választja, tisztában kell lennie azzal, hogy mintaképül kell szolgálnia a kis nebulóknak Ez felelősségteljes munka, amint ezt Saint Exupéry is leírta:” Te egyszer és mindenkorra felelős lettél azért, akit megszelídítettél”. Ahhoz, hogy magabiztos lehess a pedagógusi pályádon, a hit, a remény és a szeretet vezessen munkád során. De a politika markában akár össze is roppanhatunk.
Lukács Gabriella tanítónő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése